Isten ismer bennünket, szeret, és elfogad. Mi ismerjük magunkat? S ha igen – el tudjuk fogadni, hogy az Úr ilyennek alkotott bennünket?
„Uram, te megvizsgálsz
és ismersz engem.
Tudod, ha leülök vagy ha felállok,
messziről is észreveszed szándékomat.
Szemmel tartod járásomat és pihenésemet,
gondod van minden utamra.
Még nyelvemen sincs a szó,
te már pontosan tudod, Uram.
Minden oldalról körülfogtál,
kezedet rajtam tartod.
Csodálatos nekem ez a tudás,
igen magas, nem tudom felfogni.
Hova menjek lelked elől?
Orcád elől hova fussak?
Ha a mennybe szállnék, ott vagy,
ha a holtak hazájában feküdnék le,
te ott is jelen vagy.
Ha a hajnal szárnyaira kelnék,
és a tenger túlsó végén laknék,
kezed ott is elérne,
jobbod megragadna engem.” (139. Zsoltár)